Létezik-e boldog házasság?  Úgy gondolom és szomorúan tapasztalom, hogy egyre kevesebb.

Amíg kicsi vagy és szűk látokörű, addig azt látod, hogy szüleid milyen boldogok együtt és ebben a tudatban  élsz hosszú évekig. Szüleid  házassága példaképként
lebeg, fiatal szemeid előtt,  amíg kicsit nagyobb nem  leszel. Onnantól változik meg  minden, hogy elkezdessz    felnőni, megokosodni. Egyre  inkább tudatosul benned,  hogy a szerelem, odaadás és  boldogság máz, amit eddig  láttál szüleid kapcsolatában,  szépen lassan leolvad.

Bevonnak a vitáikba. Állandó  a pártoskodás, egymás  fikázása, sírások. Hallgatod,  ahogy egymásról  panaszkodnak neked. Az a  megnyomorító döbbenet és fájdalom, amit akkor érzel, amikor tudatosul benne mindez, az leírhatatlan. Ott állsz megsemmisülve, azzal a tudattal, hogy szüleid házassága boldogtalan és hiába mutatják a tökéletes házasság képet, belül rohadt az egész.

A kommunikáció és kapcsolatteremtés hiányának a szemétdombja, amit a rengeteg év során felhalmoztak, mert mindig lebecsülték és semmibe vették az adott problémát. Elnéztek fölötte és besöpörték a szőnyeg alá. Fuldokolnak egymás társaságában és nem értik, hogy hogy jutottak el idáig. Pontosan tudják, hogy valahol kisiklott, hogy valami nincs rendjén, de ahelyett, hogy a sarkukra állnának és megtisztelnék azzal a másikat, hogy legalább egy próbát tesznek a kommunikációra inkább beletörődnek a rosszba. Nehogy valamin változtatni kelljen.

Mindkét fél megy a saját dolga után és éli az életét. A másik le van tojva, mert kimerültek, belefáradtak a kapcsolatuk émelygést előidéző részleteibe és így egyszerűbb. Egyszerűbb az, hogy továbbra is vádaskodnak, egymás szemére hánynak dolgokat és az ő oldalukon összegyűlt szemetet a másikra szórja, hogy tessék, ha már nem működik, akkor legyél Te a hibás, hogy ,,tiszta lelkiismerettel” adhassam fel a kapcsolatunkat. Eltávolodnak egymástól és mint két idegen, úgy élnek egymás mellett. Jó mélyre elásták a szerelmet és az őket összekötő emlékeket. Még véletlenül se legyen közük egymáshoz. Ez rányomja a bélyeget a ő hangulatukra és a gyerekek hangulatára is, akik ebből szivesen kimaradtak volna.

Úgy gondolom, hogy a szülőknek nincs joguk ahhoz, hogy saját gyerekeikkel megcsinálják azt, hogy elérik, hogy gyerekeik kiábránduljanak belőlük. Az állandó egymást gyepálással csak azt érik el, hogy a gyerek egy fogpiszkálónyira sem fogja őket becsülni. Kész. Elszáll a szülők iránt érzett tisztelet. Ha egymást nem becsülik meg, akkor miért kellene gyerekeknek? Ezt a viselkedést tanulják el szüleiktől, akkor miért viselkednének másképp? Ez egy visszafordíthatatlan dolog. Ha egyszer elveszíted a gyerekeid tiszteletét, azt örökre bánhatod, mert nem tudod visszaszerezni.

A következő stádium a gyerekek kisajátításának a szertartása, hogy akkor én vagyok a ,,nagyobb arc”, velem beszélj, velem gyere hiszen a másik a hibás. Egészségtelen. Egyszerűen egészségtelen. A gyereknek nem szabadna arról hallania, hogy az apja/anyja milyen rossz ember és mennyire nincs szíve és tönkreteszi a másikat.

A képmutatás, amit sokszor kifelé mutatnak az párját ritkítja. Minden szép és jó, mi vagyunk a tökéletes família tele okos, gyönyörű gyerekekkel. X éve házasok vagyunk és mindenki ,,boldog.” Pedig boldogtalanok és már évek óta kritikus a dolog. Esik szét az egész úgy, ahogy van és mégis úgy tesznek, mintha minden rendben lenne.

Persze, hibabeismerés az egyik félnél sincs. Hogy lehet így egymással élni? Ki képes erre? Ez a görcsösen nem teszünk semmit és inkább szenvedünk ez csak a felek egymás iránt érzett ellenszenvét duzzasztja és nem megoldás felé törekszünk, hanem még egy kicsit mélyebbre ássuk az árkot magunk és a házasság körül.

A gyerekek, mit látnak ebből? Azt, hogy az egész nem működik, hogy a feleség alárendeli magát a férfinak, ,,rabszolga sorra” fokozta le magát feladta érte az életét… A férj meg úgy bánik a feleségével, mint egy ronggyal, mert már feladta a versengést a méteres követelmény és elvárás listával, amit felesége jó pár éve az orra alá dörgöl minden egyes nap.