,,Por vagyok pedig pár voltunk hajdan, ne feledd!”

Előfordult már veled, hogy utólag jössz rá, arra hogy döntéseidnek valójában, mekkora súlya volt? Amikor az ember szerelmes, nem tudatosulnak benne a rá leselkedő veszélyek. Azt hiszi, hogy a szerelem mindenható és egy bevehetetlen erődítmény…

Ebben rejlik a rossz döntéseink meghozatala.

Repülsz? Úgy érzed, hogy legyőzhetetlenek vagytok együtt? Legyőzhetetlen vagy mellette? Eszedbe sem jut arra gondolni, hogyha ezt megvonják tőled, akkor szétzuhanhatsz? Egyszer, ami a tiéd, az mindig is a tiéd marad…? Tévedés. Nincs olyan, hogy valaki a tiéd. Erős ,,látáskárosodásodban" észre sem veszed, hogy lassan, de biztosan kicsúszik a magánélet nevű talaj a lábad alól. Senki nem kap el, amikor elesel. Legfőképpen az a személy nem, akire a legjobban számítanál.

Nem mersz, nem reménykedni? Bele se mersz gondolni abba, hogy egyszer talán majd nélküle kell felkelned? Úgy kell kinyitnod a szemed, hogy rögtön belédhasít a tudat, hogy az, aki egykoron mindened volt, nincs már többé? Nem érhetsz hozzá, nem szólíthatod meg, nem oszthatod meg vele gondolataid?  Ez egy döntés meghozatalának és kimondásának a következménye. A döntés, amely kimondása után már nincs visszaút. Gondoltál már, arra a döntés kimondásának pillanatában, hogy később lehet, hogy pont ez fogja a  vesztedet okozni? Nem gondolsz bele, mert reménykedsz, mert szerelmes vagy és azt gondolok, hogy a világot is legyőzöd. Mit neked egy rosszul meghozott döntés?

A döntés elhagyja a szádat és elindul a lavina, ami utána magával ránt a mélybe. Mondd csak, akartad ezt magadnak és annak az embernek, akit a világon a legjobban szerettél?

Döntéseink határozzák meg az életünket. Lehetett akármekkora szerelem, ha elcsúszik egy ponton, nincs menekvés. Ledől, mint egy egyszerű kártyavár. Az a probléma, hogy nem akarod észrevenni, hogy valahol elcsúszott az egész. Nem akarod elhinni, hogy te kerültél ilyen helyzetbe, hogy a szerelmi életed, rossz felfogás és hozzáállás miatt a végét járja? Túlságosan elbíztad magad, adottnak vetted a társad jelenlétét. Pedig minden egyes nap meg kellett volna a párodért dolgozni, hogy éreztesd vele, hogy igenis fontos vagy neki és nem tudnál mit kezdeni nélküle. Mire ezt észreveszed sokszor késő már. Egyedül vagy a lelkiismereteddel és az összes feldolgozandó érzéssel, amit a zátonyra futott kapcsolatotok hagyott maga után. A kapcsolat hamvaira borulva próbálja az ember összeszedni a hamuszemcséket mielőtt még elvinné szél, de egy lágy szellő úgyis kifújja kezedből a halott jelen nevű, múltat. Értelmetlen egy halott dolgot dédelgetni. Annak, akkor abban a pillanatban volt jelentősége, immár jelentéktelen.

Felemelkedni a porból? Igen felkéne, de nem akarod elengedni. Félsz, rettegsz hogyha elengeded, utána végképp megszűnik az életed. Görcsösen kapaszkodsz, mert ha elengednéd, végképp tudatosulnia kellene benned, hogy elveszítetted. Nincs többé. Áltatod magad, hogy még lehet, hogy jóra fordulhat a dolog? Képtelen vagy megérteni, hogy ezt el kell engedned? Egyedül úgy sem fogod tudni visszahozni, azt ami volt. Senki nem fogja tudni már visszahozni azt, ami akkor volt. Szép volt, jó volt, boldogabb voltál, mint valaha, de elég volt. El kell engedned.

A markodba összegyűjteni a maradék hamut és egy fújással szélnek ereszteni.