Az embert egész életében a remény kíséri és tartja életben. Mindig van valami, amiben lehet reménykedni. A remény lángja egy esetben tud kialudni egy kis időre...mégpedig amikor az életedbe beavatkozik a halál. Sötétség, üresség, szomorúság és csend uralkodik a lelkedben. Meredsz magad elé és hiába küzdessz, kövér könnycseppek gördülnek le az arcodon és ebben a pillanatban megadod magad a marcangoló fájdalomnak.

Hogy lehet továbblépni, ha egy számodra fontos ember nincs többé? Nem hallod már soha többé a hangját, nem érzed az ölelésének melegét...Miért kell megvárni a halált ahhoz, hogy rádöbbenjünk, hogy a másik nagyon is fontos volt számunkra? Annyira elmélyedtünk a saját problémáinkban és életünkben, hogy elfelejtettük felhívni, meglátogatni a másikat. Miért kell megtörténnie ennek, ahhoz hogy az ember rájöjjön, hogy bitang módon viselkedett? Addig képtelen vagyunk felfogni, amíg el nem veszítjük az élők soraiból.

A sajgó fájdalom mellett megszólal benned egy hang...Mi mindent nem tudok már neki elmondani? Nem tudsz már odaszaladni és elújságolni neki valamit.

Megáll az élet? Van idő hetekig, évekig búsulni? Nincs. Könyörtelenül folytatódik az élet és telik az idő...lassan feledésbe merül a kezdeti összeomlás. A fájdalom tiszteletté és gyönyörű emlékké nemesül. Az életünkbe fektetett remény visszatér és újra elmerülünk életünk apró cseprő gondjaiban.