Gondolom, sokan ismeritek azt a szorító fájdalmat, amikor az az illető, aki iránt érzelmeket táplálsz, magasról tesz a fejedre. Szinte leírhatatlan érzés…

Éjjel-nappal rá gondolsz, és beteges módon próbálod magadnak bemesélni, hogy jól vagy, hiszen oda van érted, csak nem akarja beismerni… Pedig nincs így. Mindennek a tetejébe magadra is mérges vagy, hogy hogy kerültél ilyen
szituációba. Frusztrál, hogy  magasról tenned kéne a fejére, de nem tudsz, és hiába akarod kiverni a fejedből, nem megy. Kettéhasít a rossz lelkiismeret és a birtoklási vágy. Mindenét kívánod és mindenét akarod. Napközben gyűjtöd a mesélnivalókat, abban a reményben, hogy majd mindent elmesélhetsz neki és érdekelni is fogja. Az utcán minden emberről ő jut eszedbe, kinézhet akárhogy. Például ott áll előtted egy alacsony, szőke srác, tele tetkókkal (egyáltalán nem hasonlít ahhoz a bizonyos illetőhöz), de mégis hozzá hasonlítod, hogy mégiscsak majdnem ugyanúgy néz ki Ő, csak sötétebb árnyalatú haja van, no meg magasabb és nincs rajta tetoválás. Magyarul teljesen máshogy néz ki, mint a te srácod (akivel talán jobb lett volna, ha sose találkozol).

Az emberből bugyognak az érzelmek és nem tudsz mit kezdeni az érzelmi túltelítődöttségtől. Aludni nyugtalanul alszol, és korán reggel már arra gondolsz, hogy itt egy újabb nap, új reményekkel. Újabb lehetőség arra, hogy elkezdjen veled törődni, beszélgetni. Közben alig van étvágyad és csak hasogató fájdalmat és enyhe hányingert érzel. Felteszel magadban ezer meg ezer kérdést és teóriákat gyártassz. Megpróbálod magadnak bemesélni, hogy már nem érdekel a dolog, de még mindenki tudja, hogy még mindig érdekel, de a világért sem akarod magadnak bevallani, mert vérig vagy sértve és megalázva, amiért csúnyán megsebzett. Megpróbálod magaddal elhitetni, hogy minden oké, de ezzel csak a saját életedet teszed tönkre. Megkérdezi magától az ember, hogy talán becsavarodtam, hogy nem bírok tovább lépni?

Meg kell, hogy nyugtassak mindenkit, teljesen normális ez az érzés, és ezt a több helyről vérző sebet csak az idő fogja begyógyítani. Ki kell operálni a sebes, elgennyesedett részt és tovább lépni. De a ,,sebészeti beavatkozás” előtt nagyon sokáig nem akarod elhinni, hogy tényleg nincs tovább ebbe az irányba. A fejedben készítessz egy tökéletes belsőjű fiút, aki olyan csomagolásba van, mint a személy, aki miatt szenvedsz. Álmodozunk a reményeink romjain és közbe teljesen abnormális módon megpróbáljuk magunkból kiirtani az érzelmeket, amik belülről felemésztik az életünk utolsó érző darabját is. Óriási gyötrődéssel próbálunk megszabadulni a szívünket szorongató vaspánttól.

Sírjon az ember vagy ordítson fájdalmában? Ezt sem tudod már eldönteni, mert a fájdalom lüktető érként tompítja el a gondolkodásodat és egyszerűen kikapcsolsz. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket, nem érdekel semmi és az önsajnálat sötét bugyraiban már megnevettetni is nagyon nehéz feladat. Azt hiszed, hogy itt a világ vége nincs értelme tovább élni. Elárulva érzed magad, nem is csoda, hogy az élettől is elmegy a kedved.

Abban a pillanatban, amikor lassan kezded magad jobban érezni visszatér az életedbe. Küzdessz keményen, míg végül kezded újra megérezni az élet ízét, akkor azon nyomban újra megkeres  és ezzel a finom cselekedettel a rekonstrukció alatt álló lelkünk erődje, egy jól célzott robbantással darabokra hullik.

Ezek az emberek az úgynevezett ,,érzelem piócák." Kihasználnak, addig élősködnek rajtad, amíg mind egy cseppig ki nem szívják belőled a maradék életörömöt, szeretetet. Mindezt csak is azért, hogy ezzel a saját egójukat növeljék. Élvezik, hogy más szeretetében sütkéreznek, és nem veszik figyelembe a másik fél érzéseit. A szégyenérzet legcsekélyebb jelét sem mutatják, miközben üres ígéretekkel bolondítanak és nem engednek el, nem engednek továbblépni.


Ilyenkor rajtad a sor, hogy bebizonyítsd mennyire vagy erős és meg kell szabadulnod a nem kívánatos személyektől, akik csak zavaró tényezők az életedben.

Meg fogsz lepődni, hogy hányszor vagyunk képesek felállni és regenerálódni. Bennünk van, hogy felejtsünk és régi sebeinket felejtve újra szeretni tudjunk. Ami vicces, mert amikor az ember lelkileg szét van esve, akkor egyszer a karjába kívánja az illetőt, másszor pedig örökre kitörölné az életéből. Abban a szituációban nem gondolnánk, hogy ezek után képesek leszünk talpra állni. El sem tudod képzelni, hogy lesz valaki, akit még egyszer közel engedsz magadhoz. Pedig így van, felejtünk és szeretünk, mert ennek így kell lennie.

Le kell szűrni a tanulságokat, hogy ,,védelmed" megerősítésre szorul és már nem elég az a védelem, amivel felszerelted magad az első puffanás után. Csakis saját érdekedben minél előbb meg kell erősíteni.

Ugyanakkor kezd el kiépíteni az erőd új kapuját is, hogy a kívánt látogató gond nélkül be tudjon jutni hozzád, és így a várt lány várat kapjon.